Kezdetben a császár üldözte a korai keresztény szektákat. El akarta őket pusztítani a tanaikkal együtt. Egyre jobban tért hódított birodalmában ez az új vallás, szinte megfékezhetetlen volt, egyre inkább háttérbe szorítva az akkori római vallást, ami a többistenhiten alapult.

Bizonyossá vált számára, hogy nem tudja kiirtani ezt a feltörekvő hitvilágot. De ha már elpusztítani nem tudja – gondolta –, akkor legalább felhasználja a saját céljaira.

Konstantin látta, hogy a korai keresztény szekták hívői nagyon eltökéltek, és bármire képesek a hitükért, akár meghalni is. Olyan kvalitások voltak ezek, melyeket a saját embereiben nem igazán vélt felfedezni. Tudni akarta, mi az, ami ekkora belső erőt ad nekik, hogy a saját embereit is fel tudja vértezni vele.

Rájött, hogy Jézus életéről és tetteiről szóló különféle evangéliumokat tanulmányoznak. Akkoriban csaknem 50 különböző evangélium járt kézről kézre, ezeket olvasták a hívők, és ebből nyerték a megrendíthetetlen hitüket, erejüket, és a haláltól való félelem teljes hiányát. 

Konstantin tehát eljátszotta, hogy megtért, felvette a keresztény hitet, és elkezdte saját elképzelései szerint és saját igényeire formálni a vallást. Megvizsgálva az evangéliumok egész könyvtárát, legtöbbjükről úgy vélte, túl nagy tudást ad a közemberek kezébe. Ha ezzel a tudással rendelkeznek, többé nem lesznek irányíthatók. És mint császár, nyilván a célja az volt, hogy uralma alatt tartsa a népet, domináljon felettük. 

A kb. 50 evangéliumból mindössze 4-et ítélt a hatalomra nagyjából ártalmatlannak (persze egyes részeket ezekből is kitöröltetett, megmásíttatott), így ezek lettek az engedélyezett, tanulmányozható, azaz ortodox keresztény vallásos írások, míg a többit tiltottnak, azaz apokrifnak nyilvánította. Akik pedig továbbra is tanulmányozták ezeket, azokat eretneknek bélyegezte, és súlyos testi fenyítéssel, gyakran halállal büntette.